November 04.
Az éjszaka csendjét csupán a csatornafedélen zavartan ácsorgó férfi szuszogása törte meg.
Az éjszaka csendjét csupán a csatornafedélen zavartan ácsorgó férfi szuszogása törte meg. Hogy került ez ide? Riadtam halálra. Jesszus, milyen félelmetes, ahogy ott áll a ködös sikátorban. – Anyám! Kapcsold ki a tv-t! Nem való neked horror! – Kiabál rám a gyerek, amitől aztán már tényleg majdnem összepisilem magam. -Jó, jó! Kapcsolom máris. Azt hittem vígjáték. Olyan vicces címe volt. „Ki nevet a végén én!” – Jaj, édesanyukám, az alcímet is elolvastad? „Egy gyilkos naplója” Arról szól, hogy egy sorozatgyilkos lecibálja az áldozatait a csatornába és ott kegyetlen kínzásokkal tartja fogva őket, patkányok és ürülék… – Nananana… Ne folytasd! Inkább kiviszem a kutyát. Jót fog tenni mindkettőnknek egy kis séta. Ugye, kiskutyám? – Hajolok le hozzá, de meg sem moccan. Azt hiszem, arra gondol, menjen ki ebben a mocsok időben az, akinek két anyja van. Hát nekem már egy sincs, de neki indulok. Nyirkos novemberi este van. A kietlen kisvárosi utcákon egy lélek sincs. Nem bánom. Kell kicsit a magány. Nehéz napjaim voltak az elmúlt hetekben. Ott volt a mama halála. Szegénykém, olyan kis törékeny volt már az utolsó hónapokban. A munkámban sem volt minden zökkenőmentes. És, hát egy kamasz lány! Na az sem könnyíti meg az ember életét. Időnként jó kiszakadni és egyedül lenni. Nagyot szippantok a friss vidéki levegőbe, közben megcsörren a telefonom. – Anya! Hol a vaj? Nem találom a hűtőben. Ja, de! Itt van. Bocsi! Mikor jössz? – Megyek, megyek. Már a sarkon vagyok. – válaszolom és leteszem a telefont. Közben meg kell törölnöm a szemüvegem, mert ettől a párától nem látok semmit. Így sokkal jobb. Már egész tisztán látok. És ha jól látom, az ott egy ember a csatorna fedélen zavartan ácsorogva. Az éjszaka csendjét csak a szuszogása töri meg. Futni kezdek.
November 5.
Keserű
Keserű ízt érzek a számban ahogy futok. Valamit fellökök. A szívem kétszázzal ver. Mégiscsak be kellett volna tartanom azt a szilveszteri fogadalmam, hogy január 1-től rendszeresen edzek. Most nem köpném ki a tüdőm. De ahogy annak idején az edzéselmélet tanárom tanította, mindenkinek javul 10%-al a teljesítménye ha az életéért fut. Ezt most igazolom. Már rég haza kellett volna érjek, de a pánikban eltévesztettem az utcát. Igaz, most egyáltalán nem érdekel hol vagyok, mert érzem, ahogy a nyakamba liheg a csatornás gyilkos. Még gyorsabb tempóra váltok. Eszembe jut, hogy nemrég olvastam egy futónőről akit megtámadtak futás közben, megerőszakoltak és megöltek. Már alig bírom emelni a lábaim. Szédülök is. És ez a keserű íz… Hallom ahogy a léptek egyre közelebb kerülnek a hátam mögött. Mintha hangokat is hallanék. Ez már nem szuszogás. Megrántja valaki a kabátom. Elesek.
– Anya! Te mit csinálsz? Már vagy 5 perce futok utánad. Kiabálok, hogy állj meg, te meg csak futsz mint egy féleszű. Ha nem rántalak le, kifutottál volna a világból.
– A csatornás gyilkos? Hol van? Nem láttad?
– Miről beszélsz?
– Ott állt egy ember a ködben az előbb. Az elől futottam.
– Jani bácsira gondolsz? A szomszédra? Csak kivitte a szemetet, de közben meg kellett állnia mert nagyon nehezen jár már. Ő szólt, hogy tébolyult futásban kezdtél. Még a kukájukat is felborítottad. Kérlek ne nézz több horrort!
– Jól van kislányom. Csak segíts felkelni, aztán menjünk haza. Apádnak meg egy szót sem!. És van egy rágód, mert a tonik amit ittam, még mindig keserű a számban.
November 06.
Glamour
Hát Te? Kérdi a férjem, ahogy belépek a lakásba. Mire gondolsz? Nézek magamra és látom, az óriási lyukat a nadrágomon. Most veszem észre, hogy mindenem tiszta sár, tenyeremen horzsolások, folyik a vérem. – Tudod kicsim, ha a föld lapos lenne, sokkal könnyebb lenne futni rajta, de mivel gömbölyű, így megesik néha,hogy megszédülök. Ezzel lezártnak tekintem a témát és bevetem magam a fürdőkádba. Ott sipákolok még egy kicsit, hogy csíp a víz, de mivel a kutyát sem érdekli a nyűglődésem, végül elhallgatok.
Reggel, minden tagom fáj. Túlélésre játszom a napot. Szokásomtól eltérően, nem öltözök kisestélyibe a lányomnak ígért shopinghoz, csak felkapok egy melegítő nacit, lófarokba fogom a hajam es már kint is vagyunk az utcán. Gyors vásárlásra készülök. Basszus, mi ez a tömeg? Glamour napok vannak? A francba! Próbálok elvegyülni a plázacicák között a takarítószerkómban, mikor meglátom szembe jönni életem nagy szerelmét, akiért megszakadt a szívem, akibe kicsit belehaltam, akiről mindig ábrándoztam,hogy ha találkozom vele, majd jól megmutatom neki milyen boldog és szép életem van nélküle is. Körülnézek, hova kéne gyorsan elbújni, de nem mozdul a lábam. Ő meg rendületlenül közelít felém. Mosolyog. Tipp-topp, mint mindig, sármja semmit sem kopott az évek alatt, sőt! Balról kabátjába csimpaszkodik egy hosszú szőke hajú lány, szerintem 20 évvel fiatalabb nála, nagyon szeretnék hibát találni benne, de tökéletes. Ez nem az én napom. Mondjuk a tegnapi sem volt az. Itt állok leharcoltan, gyűrötten, szánalmasan, lefagyva és szeretném ha megnyílna a föld alattam. MOST! AZONNAL!
November 7.
Karmazsin
– Úristen! Tényleg Te vagy? – Lép mellém a volt barátom mosolyogva, őszinte meglepetéssel és örömmel az arcán. Próbálok én is meglepő fejet vágni, de nem tudok túllépni azon a tényen, hogy itt állok melegítőben, fésületlenül, szemben azzal a férfival, akinek sosem voltam elég jó, szép, okos, mégis évekig birtokolt, mert az egojának kellett egy rajongó. – Szia! – Nyögöm ki végül, és abban a pillanatban lépek ki a testemből, hogy lássam magam kívülről, ahogy idétlen bárgyú mosollyal, egyik lábamról a másikra topogva, képes vagyok saját magam karikatúrája lenni.
Milyen rég láttalak, semmit sem változtál. – hallom távolról a hangját és látom, ahogy hatalmas kézmozdulatokkal, elsöprő lendülettel mesélni kezd, de egy szó sem jut el hozzám. Belefeldkezek a látványba, ahogy még mindig csimpaszkodik belé a tökéletes szőke nő. Nézem ahogy beszél a földön ragadt énemhez, nézem a csillogó tekintetét, hogy ő tényleg semmit sem változott, és milyen igazságtalan az élet, a férfiak az idő múlásával egyre jobb pasik lesznek a nők meg… na inkább hagyjuk.
Emlékek tolulnak fel bennem. Sok átsírt éjszaka, hazugságok, viták. Hogy elhittem semmire sem vagyok képes, hogy senki vagyok. A félelmek, szorongások kezdik újra fojtogatni a torkom, mint régen, fájni kezd, és akkor hirtelen veszek egy mély levegőt, visszazuhanok a testembe, ránézek a lányomra, aki gyönyörű, hallom megcsörrenni a telefonom, a férjem fotója jelenik meg a hívószám mellett, kezd az eddig karmazsin vörös fejem normális színre visszaváltozni, a pulzusom már nem kétszáz. Melegség önti el a szívem. Szabad vagyok!
Nézem a szőke nőt. Látom, ahogy féltékenyen méregetni a lányom. Érzi, még inkább kell csimpaszkodni, nehogy az általa is tökéletesnek hitt férfi szemet vessen egy üde, friss, fiatal, öntudatos és szép kamasz lányra. Már inkább sajnálom, mint irigylem. Elnézést kérek. Felveszem a telefont. Hálás vagyok, hogy hallhatom a férjem meleg barna hangját. – Hozol kenyeret? – Persze édesem, én is szeretlek. Sietek nagyon haza hozzád. – mondom, és látom, ahogy a velem szemben álló múltam topogni kezd egyik lábáról a másikra. Már nem annyira komfortos számára a szitu. Ez a melegítős, fésületlen nő, jól van. A szőke cicababa felé fordítja a fejét, ad neki egy puszit és jelzi, hogy nekik most már menni kell. Persze, mi is sietünk. A lányom felé fordulok. Arcán látom a “Mi a szar van?” kérdést, de én csak rákacsintok és berángatom egy cipőboltba.
November 08.
Mondanom sem kell ugye, hogy a pap ragaszkodott hozzá, hogy ez az ő érdeme
A cipőboltban azonnal kiszúrok egy csizmát. Amíg megpróbálok méretet keresni, a lányom rángatja a ruhám. – Anya ki a franc volt ez az ürge? Úgy viselkedtél, mint valami tinédzser szűz lány. Zavarban voltál? – Nem nagyon akarok válaszolni, csak vigyorgok. – Egy régi “férjem” volt. – mondom nevetve. -Férjed? Én úgy tudtam apa az egyetlen akihez hozzá mentél.
Hát, igazából Ő egy igazi agglegény. Sok vasat tartott mindig a tűzben, de az elköteleződés nagyon távol áll tőle. Kihívásnak érzi, hogy az egyszerre futó kapcsolatait képes legyen megtartani úgy, hogy soha, semmilyen ígéretet ne adjon egyik barátnőjének sem a jövőre nézve. Ezért aztán a 30. szülinapjára, egy pap közreműködésével, meglepetés bulit szerveztem neki. El kellett vegyen engem feleségül. Először mondjuk megpróbált meglógni a nagy napról, de néhány pohár pálinka után, amit a pappal együtt ittak meg, végülis kötélnek állt. Mondanom sem kell ugye, hogy a pap ragaszkodott hozzá,hogy ez az ő érdeme, de hát igazából a pálinka tette meg hatását. Vagy nem is. Egy ilyen vicces lánynak nem tudott ellenállni. Természetesen nem igazi esküvő volt, de az utolsó percig azt hitte csőbe húztam.
-Jézusom! Mit ettél ezen a pasin? Ez egy energiavámpir! Jól kiszurtál volna velem, ha ő lenne az apám.
Elgondolkodom. Tényleg? Mit ettem rajta? Független, jóképű, intelligens, gazdag. Kizárólag egyetlen baj van vele, hogy, soha nem akart hétköznapi “férj” lenni.
Telegoncsörgés rángat vissza a jelenbe. Melegítőm a lehorzsolt térdemig felhúzva, fél lábamon egy két számmal nagyobb extra magas sarkú karmazsin csizma, táskám a földre esik ahogy próbálom kikotorni belőle a telefont, szétgurul a földön néhány rúzs és tampon, a vonal végén pedig a férjem, már kissé türelmetlen meleg barna hangja – Na! Mikor jössz? Hol van már az a kenyér?
November 09.
Összeesküvés
Még alig léptem be az ajtón, már dicsekszem a férjemnek, hogy nézze, milyen dögös csizmát vettem, de abban a pillanatban, ahogy ránézek, eszembe jut a KENYÉR! Basszus! Elfelejtettem! Már pattanok is vissza a még meleg autóba, és ismét a novemberi ködös utcán találom magam, csakúgy, mint tegnap, csak most nem futok, még szerencse. Felkapcsolom az autó lámpáját és hirtelen libabőrős leszek, ahogy megint ott látom Jani bácsit a csatornafedélen szuszogva állni. Ez már nem lehet véletlen! Mindennap ugyanakkor telik meg az öregéknél a szemetes? Kizárt! Gyorsan lekapcsolom a lámpát, próbálok hunyorogva leskelődni, de sajnos a ködtől alig látok valamit. Több szálon futó összeesküvés elméletek kezdenek cikázni a fejemben. Jani bácsi mégis a csatornás gyilkos! Vagy egy szatír, aki futónőket ijesztget. Esetleg egy mutogatós. De, ha egyik sem, akkor is biztos, hogy rosszban sántikál. Jani bácsi mintha felém fordulna. Lehúzódok a kocsi aljába, még a lélegzetem is visszafojtom. A szívem a torkomban dobog, arra gondolok, nem is szoktam kenyeret enni, miért kellett nekem elindulnom, maradtam volna a seggemen otthon. Hosszú percek telnek el, mire fel merek annyira egyenesedni, hogy kilássak a szélvédő üvegén. Úgy tűnik, Jani bácsi hirtelen kihúzná magát, friss, üde lesz a járása és gyors léptekkel az erdő felé veszi az irányt. Kezében megcsillan a lámpafénye egy ismeretlen alakú tárgyon. Elvakítja a szemem.
November 10.
Helyesírás
Vakon tapogatom a kormányt. Egy percig sem merek tovább maradni. Gyújtás, padlógáz és csikorgó kerekekkel, már ott is vagyok az éjjel-nappali bejáratánál. – Hé, hölgyem! Maga nem lát? Majdnem elütött.- Most mondjam hogy, nem uram, nem látok, mert kiégette a szemem egy késes gyilkos? – inkább csak elnézést kérek és még mindig a történések sokkhatása alatt, remegő térdekkel, kérek egy fél kiló kenyeret.
Hazafelé, azért csak lassitok Jani bácsiék háza előtt, és ahogy lassítok, észreveszek a csatorna fedél közelében egy papírcetlit. Először otthagyom a földön. Aztán visszatolatok érte, de mikor már majdnem elérem, mintha látnék valakit jönni az erdő felől. Gázt adok. Szerencsére, csak képzelődöm, sehol az utcán egy teremtett lélek sem, így aztán újra visszafordulok. Nyilván valami fontos lehet a papíron. Egy titkos segélykiálltás Jani bácsi egyik fogvatartottjátol, vagy ilyesmi. Végre sikerül megközelítenem a helyet, szinte lábujjhegyen nyitom a kocsi ajtót, kinyúlok a cetliért és már ott sem vagyok. Hazáig nem is merem megnézni mi lehet a papírra írva, félek, valami megrázót fogok olvasni. Csak otthon merem kivenni a zsebemből a cetlit. Lassan nyitom szét, még a kezem is remeg, szép óvatosan egy megfáradt írás kezd kibontakozni
Popsitörülő
szalámi
ennyivalo féle
Vécepapir
Kolompér
Zőcség
Sampony… -Te jó isten! Ezt a helyesírást! Ez csak valami titkos kód lehet! Hátam mögött ott terem a férjem, én meg gyorsan visszadugom a cetlit a zsebembe, nem akarom megosztani vele a titkom. – Hoztam kenyeret. – terelek gyorsan – Szuper, köszi, de már nem kérem. Éjfél van.
November 11.
Késtél a kenyérrel! – mondja a férjem. – Hát, attól függ mihez képest. A reggelihez például még nagyon korán van. – válaszolom és alig bírom ki, hogy ne meséljem el neki Jani bácsi, a megcsillanó tárgy és a cetli esetét, de hallgatok. Inkább megkérdezem, hogy telt a napja. Végtelennek tűnő elbeszelésbe kezd, én pedig figyelmet színlelve, időnként azért ki-ki nézek az ablakon, hátha látom Jani bácsit visszajönni az erdő felől. Ez már rögeszme! Gondolom magamban. Azonnal be kell fejezzem!
A lányom léptei zökkentenek ki. Te miért nem alszol? – Már aludtam, csak valami éles hangot hallottam kintről. Arra ébredtem és nem tudok visszaaludni. Ti nem hallottátok?
A férjem úgy belefeledkezett a napjának elmesélésébe, hogy azt sem hallja, amit a lányom kérdez, nemhogy a kinti zajt, a kutya sem ugatott, szóval mi semmit. Lehet a képzelődés és a fantaziálás öröklött családi vonás nálunk.
A lányom ebben pedig kimondottan jó. Pici kora óta kaparászókat hall a szobájában, köntösszörnyről álmodik egy ledobott ruha miatt, szellemek, sárkányok, pókok, félelmetes babák színesítik az életét. Szóval ha ő furcsa hangot hall, azon már nem lepődünk meg.
Iszom vele egy teát. Megnyugtatom, majd visszakisérem a szobájába.
Lassan elcsendesedik a ház. Éjjel 1.30. Hosszú napom volt. Zuhanyzás közben a mézes szappan illata elvarázsol, távolra kerülnek az egésznapi események. Felveszem az öblítőtől még mindig virág illatú hálóingem. Fogat mosok. Bekenem az arcom selymes tapintású éjszakai krémmel, kényeztetően hat minden simitás.
A kutyám már semmire sem mozdul, nagyon mélyen alszik. Lábujjhegyen megyek fel a hálóba, hogy ne ébresszek fel senkit. Szinte azonnal elalszom.
3.55. Egy éles hangra riadok fel!
November 12.
A forrásból bűzös sárgás víz csordogált
Moccanni sem merek az ágyban. Lélegzet visszafojtva hallgatózom, de semmi. Talán csak álmodtam. Vagy mégsem? Újabb halk puffanást hallok. Nem tudom eldönteni, csak a képzeletem játszik velem vagy tényleg hallom ezeket a hangokat. Mindenesetre nyitott szemmel nézem a plafonon a fák árnyékát. Mondjuk ez is elég rémisztő. Néhány perc múlva autók hangját hallom és villogó kék fény tölti be a szobát. Csetepaté hangja szűrődik be. Kiabálás és egy-egy másodpercre felsikító sziréna. Erre már az egész család az ablaknál terem. Az utcában két rendőrautót és 5-6 rendőrt látok. 3 házzal arrébb valaki a földön kiabál, hogy jaj jaj ne bántsanak, ez fáj! Nem látom tisztán ki az, de biztos Jani bácsi. Lemegyek az utcára, már több szomszéd is kint van. Mindenki találgat. Egyszer csak, valaki mefogja hátulról a vállam. Jani bácsi az. Megdöbbenek. Akkor ki fekszik a földön és miért? – Tudja mi történt, kedves szomszéd asszony? – Kérdezi az öreg. – A Pista összeveszett a szomszédjával és először életveszélyesen megfenyegette, majd átdobált a kertjébe mindenfélét. Még egy gázpalackot is megpróbált. Akkor hívta rá a rendőröket a szomszéd, akiket meg macsetaval várt a Pista. A rendőrök a földre teperték és megbilincselték, azóta visit, hogy fáj neki.
Abban a pillanatban Jani bácsi felesége, egy kannával a kezében, megáll mellettem és megkér, legyek már szíves és hozzak neki friss vizet a közeli forrásból. Jani bácsit nem akarja megkérni,mert az a szenilis vén ember már mindent elfelejt. Tegnap este is megkérte, menjen el a boltba, de még a bevásárló cetlit is elhagyta.
Olyan szürreális ez reggel. Egy férfin térdelnek a rendőrök az utcán, én meg hálóingben sétálgatok egy kannával a kezemben a forráshoz. És akkor még nem is láttam, hogy a forrásból bűzös sárgás víz csordogál…
November 13
Visszafordíthatatlan
Én ilyen vízzel nem töltöm meg a kannát! Különben is kezdem magam nagyon rosszul érezni a hálóingben. Nem is értem, miért nem mondtam nemet Gizi néninek. Talán csak szabadulni akartam a társaságuktól. Nagyon furi egy házaspár. De furi az egész utca is. Meg furi vagyok én is ebben a hálóingben. A bokrok közt lapulva megyek visszafelé az üres kannával. Végre haza érek. Szerencsére az utcában már nyoma sincs a rendőröknek. A kannát csak leteszem Jani bácsiék ajtaja elé, majd később elmondom nekik, miért hoztam vissza üresen. Most semmi másra nem tudok koncentrálni csak hogy végre becsukjam magam mögött az otthonom ajtaját és ihassak egy kávét.
A lányom jelenik meg a konyhában. – Hol voltál? – Kérdi álmosan és közben lenyúlja a kávém. – Hát, ha most azt mondom, hogy elmentem a szomszédnak vízért a forráshoz hálóingben, elhinnèd? – Rólad anyám? Bármit. -válaszolja mosolyogva. – Ezután a reggeli ébresztő után, egyébként is bármit elhinnék. -Azt is hogy láttam tegnap Jani bácsit újra a csatornatetőn ácsorogni. Aztán uzsgyi “befutott” az erdőbe és a kezében… de nem tudom befejezi a mondatot, mert megjelenik a férjem.
Hol voltál? – és lenyúlja az újonnan főzött kávém. Ismét kilépek magamból egy kicsit megnézem a szitut felülről.
Én hálóingben a második kávém vesztem el, a férjem csak áll a válaszra várva, a lányom szemében pedig látom a döbbenetet és érzem, visszafordíthatatlan csinálok magamból hülyét.
November 14.
Petyhüdt
Visszaszállok a testembe, ránézek az órára – Te jó ég! Már ennyi az idő? El fogok késni – és már fordulok is sarkon, magam mögött hagyva a lányom és a férjem a konyhában.
Rekord gyorsan el tudok készülni, ha akarok és most akarok, mert fontos megbeszélésre kell odaérnem.
A hátsó ajtón lépek ki, de azzal a lendülettel fordulok is vissza. Sikítok, sírok, borzalom, jön a lányom és a férjem, még a kutya is – Jézusom, mi történt? – én kiabálok, ne engedjétek ki a kutyát, atyaisten, itt fekszik a földön egy elpusztult madár. Befogom a szemem, látni sem akarom élettelen, petyhüdt kis testét. A férjem odalép az állathoz, én fél szemmel azért csak odanézek, látom, hogy vértócsa van a feje alatt a kis ártatlan állatnak. Sokkban vagyok.
Közben mindenki ráeszmél hogy hajnalban volt az a tompa puffanás, biztosan akkor történt ez a szörnyűség, majd megtaláljuk a madár testének nyomát a gyerekszoba ablakán.
Csukott szemmel megyek el az ajtóig. Úgy érzem mára már több izgalmat nem fogok tudni elviselni.
November 15.
Zene füleinek
Még mindig a reggeli történések hatása alatt vagyok. Remegő lábakkal ülök be a kocsiba. Útközben a csatornafedélnél kidobom a bevásárló cetlit, amit a múlt éjjel, életem árán szedtem fel. Reménykedem, Jani bácsi megtalálja majd és megveszi végre a ződcséget Gizi néninek. Elhatározom, hogy elengedem ezt a Jani bácsi féle sztorit, elég izgalom van enélkül is az életemben.
Megállok az ingatlan előtt, amit el kell adnom. Vidéki panel. Meglepetés nem érhet, nyugtatom magam. A bérlő nyit ajtót, a tulajdonos nem tudott idejönni. Bemegyek. Kicsit rendetlenség van. A fotózás így esélytelen. Nem baj, azért körülnézek, talán egy-két fotót így is el tudok majd lőni.
Egy aranyos szöszi kislány jön ki az egyik szobából, és már mutatja is – Ez az anyukám papucsa itt, ez meg az enyém. És nézd néni! Nagyon szeretek rajzolni! – azzal megfogja a kezem és bevezet a szobájába. Rámutat a földre, ahol minden kartonpapírral van leragasztva, de még az ablak is. – Nagyon szépen rajzolsz – mondom udvariasan, ami zene füleinek, de gondolatban a szívemhez kapok és infarktust kapok. Az egész lakás rendetlen, koszos és káosz uralkodik benne. A WC beázva, a konyhaszekrény félig lóg, a radiátorok száz évesek és a kislány mondja is, pókok laknak benne, nem kell őket zavarni.
Nehéz munkám van, csukom be magam mögött az ajtót és csinálok a zöld parkban néhány novemberi napos fotót a hirdetéshez.
November 16
Kialvatlanság
Este 8 óra. Egész nap megállás nélkül mentem. Az éjszakai és a hajnali eseményektől kialvatlan szemekkel nézem a ködös utat az autóból és már az esti rutinról ábrándozok. Na nem arról, hogy elpakolom amit vásároltam, kiviszem a kutyát, vacsorát készítek, rendet csinálok, kirakom-berakom-kirakom a mosogatógépet, előkészülök holnapra, kicsit mindenkit kiszolgálok, mert az egyik nem találja, a másik nem tudja megcsinálni, a harmadik meg a kutya… nem, nem erre, hanem ami ezután jön, hogy elalszom a kanapén két mondat közt.
Iszonyat ronda idő van. A ködben alig látok valamit, de mintha, ott az út közepén, két árnyék lenne. Lassítok. Nem hiszem el, hogy Jani bácsi ismét ott áll a csatornafedélen. Csak most nincs egyedül. Egy fekete kapucnis férfival beszélget. A kapucnisnak nem látom az arcát, sőt igazából őket is alig látom, de Jani bácsiban biztos vagyok.
A kialvatlanság azonnal elmúlik, átveszi a helyét az izgalom. Leállítom az autót és lélegzet visszafojtva figyelem őket. Kis idő múlva a kapucnis férfi a forrás irányába, Jani bácsi pedig az erdő felé indul el. Melyiket kövessem?
Mikor már mindkettő elég távolinak tűnik, kiszállok az autóból és Jani bácsi után indulok. Haragszom magamra, hogy már megint ilyen idióta szituba keveredem, ahelyett hogy rendes feleségként és anyaként a biztonságos otthonomban “szolgálnám” a családom.
Az erdő szélénél megtorpanok. Biztos be akarok menni? De aztán lépek egyet. Kurvára sötét van. Nagyon félelmetes!
November 17.
Aznap,amikorránk szakadt a világjárvány
Hiába van az erdő a város szélén, néhány méter után vak sötét van bent. Nem is merek tovább menni, csak hallgatózok. Minden apró pici rezzenéstől megáll egy pillanatra a szívem. Egy állat riadt hangja töri meg a siri csendet, majd az avar zörgését hallom egyre hangosabban. Mintha futna valaki felém. Pánikszerűen elkezdek én is futni kifelé az erdőből. Letojom Jani bácsit, meg ezt az egész istenverte rejtélyes esti kiruccanásait. Csak egyszer érjek a kocsihoz, csak egyszer érjek haza. Nem is merek hátra nézni.
Otthon semmit sem mondok, tuti bolondnak hinnének. Lassan kevergetem a nyugtató teám, a férjem ma is belekezd a napját elmesélni, a lányom meg topogva áll, várja a reggeli fél mondatom befejezését. Elhesegetem. Látod apád itt van, előtte nem akarok beszélni. Tudomásul veszi
Persze nem hagy nyugodni Jani bácsi. Végig pörgetem magamban az elmúlt éveket, hátha eszembe jut valami, amit köthetek a mostani eseményekhez.
Talán aznap, amikor kitört a világjárvány, volt ez első furcsa gondolatom Jani bácsiról. Korán reggel a teraszukon állt, én épp kiléptem a kutyával a kertbe, mikor átköszönt – Jó reggelt szomszédasszony! Mit szól ahhoz, hogy karantén van? Meg világjárvány? – Jó reggelt Jani bácsi! Én eléggé meg vagyok ijedve. – Jaj kedvesem, nem kell félni! Mondtam az asszonynak, a gyíkembervérvonal a felelős ezért. Ők irányítják a világot, manipulálják az időjárást, válságokat idéznek elő, járványokat terjesztenek. Óh, ha tudná kedves szomszédasszony mik mennek itt a világban, amiről nem tud a hétköznapi ember.
November 18.
Szentimentális
Na persze! A gyíkemberek! Ekkor még azt gondoltam, Jani bácsit csak összezavarta a vilagjárvány, de aztán nem sokkal utána, jött az “oltással belénk ültetett chip” teóriával, utána a “lapos Földdel” most meg háborús konteokkal zaklat időnként. Szóval, ha őszinte akarok lenni, nem olyan meglepő, hogy mostanában esténként az erdőbe jár “valamit” csinálni.
Eszembe jut az is, hogy Anyukám, hányszor mondta, vigyázni kell az öreggel, mert szerinte nem százas. Drága Anyukám! Most velem együtt találgatna. Talán még az erdőbe is jönne velem, ha még köztünk lenne. Szentimentális hangulatba kerülök. Régi fotókat kezdek előásni a fiókból. Kedvencem a mama, tata dédi és anyu családi fotója egy kukoricás előtt. Miért pont a kukoricásnál? A nagy pusztában. Mindenki mosolyog. Boldogok. Közben meg valahogy mégis azt üzeni a fotó, hogy milyen ingerszegény volt az élet 80 évvel ezelőtt. Vagy talán ez sem igaz. Mert a nagyanyám miatt lövöldözések voltak a fürdőben, az egyik nagyapám balkézről született, a dédmamám pedig 6 gyerekkel hagyta el a dédapám. Szóval, ha megkapargatnám úgy rendesen a múltat, lehet több csontváz esne ki a szekrényből, mint azt most hiszem. És egyébként is, mennyi mindent visznek az öregek a sírba. A nagyim még süti recepteket sem hagyott ránk, mert bár iszonyat finom süteményeket tudott sütni, semminek nem tudta a leírását pontosan, csak azt mondta, ennyi liszthez teszel tojást, meg érzésre annyi vajat, hogy jó puha tésztát kapj, aztán sütöd, amíg szép színe nem lesz a tetejének. Na bumm! Ez tényleg pofon egyszerű, csak azt nem értem miért nem lett soha semmi olyan mit, amit ő sütött?
-Anya! Nem kéne már neked is aludni menni? – Kérdezi a gyerek.
Szétpukkan a szentimentális hangulatom, ránézek a kihűlt nyugtató teámra és újra a gyíkemberekre gondolok, akik ide jöttek háborúzni a laposföldre.
November 19
Sosem hallottam még három perces szabályról
Végre hétvége! Alhatok ameddig akarok. Terveim szerint gyorsan kitakarítok, utána indulhat a semmittevés. Csak előtte kifutok a boltba. Hú! A vásárlás másfél óra lett. Akkor most már megfőzöm az ebédet. Közben hozom a formám, etörik, kiesik, leesik…
– Most mit nézel? Van a három másodperces szabály!
– Sosem hallottam még három perces szabályról.
– Persze hogy nem, mert nem három perc, hanem három másodperc. Ennyi időd van kislányom, hogy ha az étel a földre esik még megehesd úgy, hogy ne legyél beteg.
– Anya! Ezt ugye Te sem hiszed?
– Hát, így neveltelek fel!
– Jézusom! Van még ilyen?
– Van! Igaz ez nem szabály, ez népi megfigyelés. Hogy az első gyereknél, ha leesik a cumi lefertőtlenítik, a másodiknál anyuka lenyalja, a harmadiknál a kutya hozza vissza.
– Na jó! Több szabályra nem vagyok kíváncsi! Inkább segíts ruhát választani az esti bulira. Besütöd a hajam hátul? Kiviszel a vonathoz?
Fél 5, már sötét van és én még egy porszemet sem raktam arrébb. Na nem baj, akkor is kitakarítok ma. Csak előbb berakom a mosógépet, meg elpakolom a szekrénybe az egy heti (értsd: fél tonna) kimosott. tiszta ruhát. 9-kor leteszem a femosót. Jöhet a jól megérdemelt pihenés. Ja! Még ki kell pakolni a mosógépet. Fél 2. Azt mondta a gyerek, ír majd a buliból. Negyed 3. De vajon mikor? Remélem emlékszik a szabályokra!
November 20.
Kegyetlen valóság
Valamikor 3 után jön az üzenet a gyerektől. – Anya! Most lett vége a bulinak. Jössz értem? – Hát, hogy a francba ne mennék? Ez egy anya dolga! Ugrik, ha menni kell.
Épp az erdő mellett haladtam, félig zenben, félig álomban, mikor hirtelen átszaladt előttem egy vaddisznó. Azonnal felébredtem. Jézusom! Ez nagyon durva beijesztés volt! Tudom, hogy laknak az erdőben vadállatok, sőt néha posztolnak is az ismerősök a közösségi oldalakra, hogy vaddisznók kismalacokkal vonulnak az utcajukban, vagy a kertjükben, de hogy elém ugranak éjszaka, az már NAAAA!
Néhány GPS felülírás után, azaz sosem értettem miért mondja, hogy haladjon észak-nyugat felé… szerencsésen megérkezek a gyerekért, aki benéz a kocsiba és megkérdi – Milánt is hazavisszük? Itt lakik nem messze, csak nincs busza. – A “nem messze” azt jelenti, hogy a másik irányba, mint amerre mennénk, de természetesen nem hagyok senkit az út szélén. – Hazavisszük!
Hajnali 5 körül, már robogunk is az otthonunk irányába. Lassítok az erdő mellett. Mesélem a gyereknek, hogy az előbb egy vaddisznó suhant át, amikor meglátom kisétálni az erdőből, ugyanazt a kapucnis férfit, akivel tegnap Jani bácsi beszélgetett. Kezében egy kanna, olyan, mint amit Gizi néni adott nekem.
Kizárt, hogy utána megyek, gondolom magamban. Félek, még a végén megtudnám a kegyetlen valóságot, hogy pl ezt az ürgét is megkérte Gizi néni, hozzon neki vizet a forrástól. Elfordítom a fejem, és rálépek a gázra! – Anyaaaa! Állj meg! – Alig tudom elrántani a kormányt, mikor észreveszem a kapucnist a kocsi előtt. Megállok. Elnézést kér, hogy megijesztett, de nem gondolta, hogy gázt adok, előtte még, olyan lassan mentem. Megkérdezi merre megyünk és hogy, nem tudjuk esetleg magunkkal vinni? Nagyon nehéz a kanna.
November 21
Kékesfekete monokli keretezte a szemét
A lányomra nézek. Látja a szememben a rémületet. Nem akarom, hogy ez a sötét alak beüljön az autómba, de nem jut eszembe semmi frappáns, amivel visszautasítsam. – Merre menne? – Kérdezem meg végül. – Csak ide, néhány utcányira egy ismerősömhöz. Viszek nekik vizet. Állítólag a múltkor a szomszédot kérték meg, de az üresen vitte vissza a kannát. Még csak nem is szólt, csak letette az ajtó elé. – Micsoda emberek vannak! – mondom és már meg is bántam, hogy hagytam beülni. A néhány perces úton elmesélte, hogy sárgás, bűzös víz csordogál a forrásból, de ő azzal is megtöltötte a kannát, mert Gizi néni a lelkére kötötte, bármilyen is a forrásvíz, mindenképpen vigyen belőle. Valami boszorkány lehet az öregasszony, mert tele van a házuk is mindenféle csonttal, meg fura ismeretlen dolgokkal. Ő nem ítélkezik, de szerinte ez a Gizi nem százas. – A néhány perces út egy örökkévalóságnak tűnt. A kannából csak úgy áradt ki a bűzös szag, a kapucnis meg csak mondta, mondta. Mikor megérkeztünk Jani bácsiék háza elé, szerettem volna, nagyon észrevétlenül megállni és kirakni a férfit, de még szinte meg sem állt az autó, mikor már nyílt a kapu és lépett ki rajta Jani bácsi, akinek kékesfekete monokli keretezte a szemét. – Te Atyaúristen! – Persze így azért nem köszönhettem, inkább úgy csináltam, mint aki észre sem vesz semmit, csak intettem és már nyomtam is a garázskapu távirányítóját. A garázsba leérve egymásra néztünk a gyerekkel. – Szerintem ma már nem lesz elég a nyugtató tea. – mondtam neki – Estére valami ütősebb kell!
November 21
Hűség
Néhány unalmas nap következett, már ha mondhatok olyat, hogy unalmas napok, amiket egy kamasz lánnyal, egy nyolc hónapos csivavával és egy rigolyás “vénemberkor” felé haladó férjjel tölt el egy rigolyás “vénasszonykor” felé haladó nő.
Mert a kamasz lányhoz vagy nem lehet szólni, vagy egy tündér, vagy rám csapja az ajtót, vagy magára, vagy megsértődik, vagy megsértődik vagy nem, és az apja sem jobb, na a kutyáról már ne is beszéljünk, meg rólam sem.
Nem szoktam itthon unatkozni, de mindenesetre az utóbbi pár napban tudatosan távol tartottam magam a monoklis szomszédtól, a fekete mágiás feleségétől és a kapucnis barátjuktól. Csak tegnap este jelentek meg újra. Gizi néni hálóingben, kibontott derékig érő ősz hajjal, egy nagy kannával a kezében kergette Jani bácsit és kiabálta neki hogy megérdemelte azt a monoklit a szeme alatt, amit sodrófával odacsapott az arcára, de még meg is fogja mérgezni a forrás vízzel, csak érje utol! És futottak, futottak… Átfutottak a patakon, elől Jani bácsi bottal, hátul Gizi néni papucsban. Hol az egyik botlott meg, hol a másik anyázott, mert nekifutott egy kukának. Borult minden, ők meg csak futottak, futottak… Gizi néni üvöltött. – Mondtam neked, hogy a hűség a szerelmük záloga! Azt a rongyos Manyit is kinyírom utánad! Csak kapjalak el!
És futottak, futottak, be az erdőbe és csend lett!
November 22
Három hosszú sipszó törte meg a csendet.
Három hosszú sipszó törte meg a csendet. -Mi a franc!? – ugrok, illetve gurulok ki, mint egy krumplis zsák ijedtemben az ágyból. A férjem áll felettem és néz le rám méltóságteljesen, ahogy vergődve próbálok feltápászkodni. Azt mondja, tegnap azt ígértem korán kelek és megyünk edzeni. – Hát én semmi ilyenre nem emlékszem! – Mondjuk lehet az esti borozás az oka. Már 2 pohár után szoktam nagyokat mondani. A sípszós ébresztőn nem nagyon tudok túl lendülni, de azért mutogatom a férjemnek, hogy még meg sem gyógyult a múltkori futás alatt szerzett sebesülésem, de valójában már elég szép. Nem győzöm meg. Sípol még hármat. – Gyerünk, gyerünk! Igéret szép szó!
Elindulunk az edzőterembe. Nincsenek sokan. Néhány kigyúrt versenyző izzad a súlyok alatt és még néhány puhahasú, pilinckakezű, akik meg, szeretnének kigyúrt versenyző alkatok lenni, de nagyon messzi messzi még a cél.
A férjem komoly edzésbe kezd én viszont próbálom ellógni az egészet. Az éjszakai álom jut eszembe. Mekkora ökörség. Ahelyett hogy romantikus kalandokba keverednék álmomban, helyette az öregek vesszőfutását kell még álmomban is végig aszisztálnom. Felemelek egy 2 kilós kézisúlyt, és látványos mozdulatokkal elkezdek tricepszre edzeni, mikor meglátom a tükörben a kapucnist, ahogy nyitja az edzőterem ajtaját. Fizet a recepción, majd a beléptető kapun érvényesíti a bérletét. Feltűnés nélkül odakúszok a férjemhez. Elkezdem rángatni a pólóját, hogy elmeséljem neki micsoda alak jött be, de fekvenyomás közben nem díjazza a pólórángatást. Végre leteszi a súlyt. Felkel a padról és mielőtt megszólalhatnék odaköszön a kapucnisnak. – Hello Béla!